VKLA Olivér meséje - Sinkovics Gábor legfrissebb írása

Vasas-futballista, ha lesz időd, energiád két edzés között, olvasd el Olivér meséjét.

Nem lesz benne szenzáció, címlapra való sztori, csupán a rajongásról szól majd, a gyermeki lelkesedésről, a klubszeretetről és a futballmániáról. Olivér meséjéből megtudhatod, mit jelent nekünk ez a címer. Nekünk, öregeknek, s persze a fiataloknak, lányoknak, asszonyoknak, meglett férfiaknak. Mert ez a Vasas-lét itt van bennünk, s ha akarnánk sem tudnánk szabadulni tőle. Olykor akartunk – minden egyes vereség után. Minden egyes fájó kudarcélmény után. Minden egyes bajnoki szezon végeztével, amikor azt motyogtuk, vagy azt kiabáltuk, hogy megint nem lett meg a hetedik. Évtizedek óta várunk rá. Írnám azt is, hogy már megszoktuk, csakhogy ez nem igaz. Az ember soha nem szokhatja meg, hogy elveszíti az álmait.

Vasas-futballista, úgy hajts és küzdj az előttünk álló hónapokban, hogy mi most újra reménykedünk. Nekünk már ez is földöntúli élmény – hogy nem a félelem, a bizonytalanság, a pesszimizmus dolgozik bennünk, mert hát ebben is volt részünk. De hányszor...

Olivér meséje egy aprócska jel, hogy mi ott vagyunk mögöttetek.
Mi, akik megszállottan szeretjük ezt a klubot.
Olivér is így van ezzel, pedig még csak öt esztendős.
Öt éves aprócska gyerek - s a Vasassal kel, a Vasassal fekszik.

Meríts erőt az ő rajongásából, Vasas-futballista!
Meríts erőt édesapja, Pánti Tamás monológjából, mert én most átadom a szót neki, jöjjön hát Olivér meséje.

„Sok mindent átéltem már Vasas-szurkolóként, de a hitem, a lelkesedésem soha nem változott. Koromnál fogva nem élhettem át, milyen érzés bajnoki címet nyerni, én csak olvastam és hallottam Várady Béluskáról, Izsó Ignácról, Müller Sanyiról és a többiekről. Büszke vagyok rájuk és arra a szezonra, amikor csodálatos tavaszt produkálva megelőzték a Fradit meg a Dózsát. Amikor erről mesélnek, mindig arra gondolok, de jó lenne átélni valami hasonlót. Láttam a filmet, a Zalaegerszeg elleni három–egyes győzelmet, láttam a pályára bemászó, mámoros Vasas-szurkolókat 1977 nyarán és irigyeltem őket. Hiszek benne, hogy megadja a sors vagy a teremtő nekem is, nekünk is ezt a földöntúli élményt. Félve írom le, de lehet, hogy Olivér fiamnak erre több esélye lesz, merthogy ő még csak öt esztendős. Imádja a Vasast, piros-kék dresszben mászkál, abban alszik, abban megy óvodába, abban közlekedik az utcán, és olyan büszkén hordja, mintha legalábbis Barcelona-dressz lenne hátán Messi felirattal. Őt nem érdekli a Barca, ő csak a Vasas iránt rajong.

Amikor tavaly ősszel a névnapjára készültünk, azt mondta nekem: apu, kérlek szépen, most ne vegyél nekem valamilyen játékot, hintalovat, kitömött szamarat, valamilyen társast, köszi szépen, van belőlük bőven - én azt szeretném, ha a névnapomkor az ovis barátaimmal együtt focimeccset rendeznél nekünk. Figyeltél apu…? Persze, hogy figyeltem és közben járt az agyam, hogy hát klassz ötlet ez, imádnivaló ötlet, már csak hely vagy valami pálya kellene hozzá, mert hát a meccs úgy az igazi, ha van kapu, meg alapvonal, meg tizenegyes pont. Mondtam a fiamnak, hogy november 21-én várhatóan nem lesz langymeleg, és hát ilyenkor inkább valami teremben kellene lebonyolítani azt a meccset. Ő megvonta a vállát és azt mondta, rám bízza. Én persze nekiálltam keresgélni, telefonálgattam, érdeklődtem, kutakodtam, aztán találtam is egy termet, valamelyik konditerem hátsó helyiségét, amelyet alkalmasnak ítéltem egy miniatűr futballmeccs rendezésére. Úgy voltam vele, ez azért valamivel kisebb mint a San Siro meg a Bernabeu, de azért három a három ellen jó kis derbit lehet rendezni. Lefoglaltam és megnyugodtam, aztán két héttel a nagy meccs előtt jött a rendelet.... bezártak az edzőtermek. Majd megőrültem. Az járt a fejemben, hogy ennek a tündérei gyereknek, ennek az én futballimádó, Vasas-rajongó fiamnak egyszerűen nem okozhatok csalódást. Így aztán „öngyilkos” ötlettel rukkoltam elő: otthon, csakis otthon épülhet meg az új stadion! Na, most ehhez tudni kell, hogy négy éve szó szerint még a lepkéktől is óvom a gyepszőnyegemet. Aki ismer, az pontosan tudja, hogy ebben semennyi költői túlzás sincs. Ha légy zümmög ott, én felszólítom a távozásra, vagy minimum aknavetővel lövök rá. A barátaim, az ismerőseim tanúsíthatják, hogy arra a gyeppel borított területre, az én féltve őrzött kertemre széket, létrát, hintát még véletlenül sem teszek, de ott szó sem lehet homokozóról vagy bármiről, ami egyrészt rontaná az összképet, másrészt fájdalmat okozna a gyepnek. Egyszóval: fűre lépni tilos! ...aztán megálltam a gyep előtt és feladtam. Feladtam az elveimet, mert azt mondogattam magamnak, csak nem lehet fontosabb a vigyázzállásba meredt harmincnyolc fűszál, mint az én gyönyörű gyermekem. Munkához láttam. Lelki szemeim előtt az új Illovszky-stadion képe lebegett. Egy héttel a buli előtt rendeltem két darab nagyteljesítményű reflektort – mert hát a stadion mégiscsak úgy az igazi, ha van villanyvilágítás! Apám és nagyapám segítségével két nap alatt mást sem csináltunk, mint szereltünk, csavaroztunk, ügyeskedtünk és végül a kert két sarkában felállt, ott magaslott egy kapcsolóval összekötött reflektor! Olivér ebből semmit sem látott, merthogy - és ezt talán még nem mondtam eddig - a Vasas Kubala Akadémián futballozik. A drágám edzésen volt, így aztán tudtunk ügyeskedni, pályát építeni. Gyorsan lenyírtam a füvet a sötétben, reflektorpróbát tartottam, a fényáradatban pedig egy liter zománcfestékkel, no meg egy tíz centi széles hengerrel, ötven méter kihúzózsinórral, mérőszalaggal és úgynevezett leszúrókkal tökéletesre alakítottam a kilencszer hat méter alapterületű futballpályát. Felfestve a vonalak! Úgy ahogy kell! A nagy munka végeztével pedig a kapuk is a helyükre kerültek. Hihetetlen izgatott voltam és már csak azt kellett elérnem, sőt az egész családnak elérnie, hogy az ünnepelt, a főszereplő, a gólvágó center, a Vasas liliputi játékosa ne lásson ebből semmit, amikor hazajön. Ne vegye észre, hogy a kert átalakult Népstadionná. S persze ott volt még a reggel is, az oviba indulás előtti megannyi pillanat, amikor elég lett volna csak kinézni az ablakon éppen a kert felé, és jaj… De a fiam jó fej volt – tolatva közlekedett a házban, nehogy az ablak felé nézzen. Amikor kiengedtük a kutyát, még meg is jegyezte: „várj, anya, el kell fordulnom…” Aztán elérkezett a várva várt délután. Magam is meccslázban égtem, mintha kupadöntőt játszanánk a Fradival az új Groupamában… jaj, ha Murka Beni belövi a végén… Az járt a fejemben, csak el ne rontsunk a végén valamit. Olivér öt barátját hívta meg az ovis csoportjából, s ha már ott voltak, mi hivatalos mederbe tereltük az egészet: a srácok nevét bedobtuk egy üvegtálba és úgy sorsoltuk ki a két csapat tagjait, mintha éppen a Bajnokok Ligája főtábláját sorolnák Nyonban, az UEFA székházában. Aztán Olivér mindenkinek mezt adott, ő természetesen Vasas-trikóban feszített és kimentek a kertbe. Néztem az arcát az előszoba bejáratánál... A fiúk megindultak, elöl Olivér, én pedig majdnem sírtam a boldogságtól, a gyönyörűségtől, mert a fiam arcán valamiféle földöntúli boldogságot láttam. Ahogy mentek ki a mini stadionba, felcsendült a Vasas-induló és hirtelen bekapcsoltak a reflektorok a kertben, Olivérnek tátva maradt a szája, meg persze a barátainak is - húúúú azt a mindenit, ez irtó klassz, apu ez irtó klassz!

Hidegrázós pillanat volt... Egy órán át tartott a meccs, Olivért még soha nem láttam ennyire boldognak. Azt gondolom, ezt a névnapot, sőt ez a napot soha, de soha nem fogja elfelejteni. A meccs után meleg hotdog és tea várta őket a VIP teremnek nevezett szobában. Olivér minden játékostársa nyakába akasztott egy aranyérmet. A hetedik aranyérmet. Ezt mondtam magamban, ha másként nem, hát így – ez a mi hetedik aranyérmünk. A Vasasé. Aztán mindenki hazament és Olivér még ki akart menni focizni, ami azt jelentette, hogy tökéletes sikert értünk el nála. Megbeszéltük a fürdés után, az ágy szélén ülve, hogy télen csak minimálisan nő a gyep, így körülbelül februárig megmaradnak a felfestett vonalak… Februárig itt lesz nekünk ez a stadion. Előre félek, a másik két gyerekem - Ákos és Laura - jövőbeni bulijától. Ahogy mondani szokták: magasra tettük a lécet…”

Hát, ennyi volt Olivér meséje, Vasas-futballista.
Érte, értünk jussatok föl az NB I-be!
Legyen büszke Olivér ősszel, a névnapja környékén arra, hogy újra a Fradit vertük az Üllői úton!

2021.01.27. 16:16

Vissza